A honfoglalás a magyarság történelmének egyik ikonikus eseménye mind a napi napig. Mégis, mikor történt, pontosan kik vitték végbe, milyen népcsoportokkal kellett megküzdenie a magyaroknak? Mit jelent a "kettős honfoglalás" elmélete? Íme, cikkünkben részletesen bemutatjuk a fontos tudnivalókat. 

Ha a honfoglalást, mint fogalmat nézzük, akkor egy nép olyan területszerzését értjük alatta, amelynek a célja az új haza, később akár egy új saját állam létrehozása. A magyarok honfoglalása pontosan ilyen céllal történt.

A magyar honfoglalással kapcsolatban kevés írásos forrás maradt fent, a folyamatot emiatt nagyon nehéz pontosan leírni. A magyar nép Kárpát- medencébe érkezésével kapcsolatban a hiányos források miatt két, egymástól jelentősen eltérő elmélet is született, melyeknek több részlete ma is kérdéseket vet fel.

A honfoglalást egy hosszú vándorlás előzte meg, amely során őseink Közép- Ázsiából a feltételezett magyar őshazán, Magna Hungárián keresztül egészen a Kárpát- medencéig jutottak és el is foglalták azt, legyőzve az itt élő népeket. A kalandozásokként ismert zsákmányszerző hadjáratokat már innen indították nem csak nyugati, hanem déli irányba is. Elmondhatjuk, hogy őseinket a kényszer indította erre a hosszú vándorlásra, mivel a sztyeppén ekkor más nomád népek is éltek, akik hódításokat kezdtek és megpróbáltak birodalmakat is kialakítani. A magyarok más népek támadásától tartva indultak el nyugatra, mely során több néppel is kapcsolatba kerültek. Ezeket a kapcsolatokat a magyar nyelv őrizte meg leginkább, hiszen ma is használunk ebből a korszakból származó szavakat, amik beépültek nyelvünkbe. A szavak mellett vannak olyan kulturális elemeink, amik szintén a nomád népekkel való kapcsolatot bizonyítja, ilyen például rovásírás is.

A honfoglalás maga egy több éves folyamat volt, melynek során őseink fokozatosan elfoglalták a Kárpát- medence teljes területét, a külső támadásokkal szemben pedig képesek voltak megvédeni azt.

A magyarok vándorlása

Honfoglalás képen

(a feszty-körkép részlete)

Az ázsiai sztyeppe a Kr.e. 6. századtól nem csak a magyarok vándorlásának adott helyet, hanem számos nomád nép vonult itt nyugatra. A legelők kiszáradása és a külső támadások miatt kényszerültek elhagyni területeiket, emiatt kényszerültek harcok során új területeket megszerezni. (ez gyakori kérdés szokott lenni a történelem érettségin)

A magyarok Kr.e. 500 körül kezdték meg vándorlásukat a Kárpát- medence irányába. Finnugor nyelvüket megőrizték ugyan, de a török népekkel való találkozás hatására török szavakat is átvettek, ilyen például az ökör, búza, sarló és bor szavunk is. Feltehetően Kr.e. 500-ra már a Volga és a Káma folyó vidékén, Baskíriában lehettek a magyarok, ami tatár terület volt. A magyarok ittlétét is a nyelvészet segítségével bizonyították, számneveink végén a –van és –ven toldalék, illetve a főnévi igenevek –ni toldalékát innen vették át őseink. Baskíriát Magna Hungáriaként említik azok az írásos források, melyeket Julianus barát készített IV. Béla megbízásából a 13. században. Julianus megtalálta a tovább vándorló magyaroktól leszakadó törzsek maradékát, Jenőt és Gyarmatot. Az itt maradt magyarok nagy részét a tatárok elpusztították, vagy beolvadtak más törzsekbe, de a baskír törzsek nevében megőrizték őket.

Baskíriából Levédiába vándoroltak tovább őseink. Ez a terület a Volga és a Don folyók vidéke volt, a neve Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár idején keletkezett forrásból maradt fent. A magyarok itt kerültek kapcsolatba a Kazár Birodalommal a 8. században. A kazárok hatással voltak a magyarokra, tőlük vettük át a kettős fejedelemség rendszerét, melynek lényege az volt, hogy népet két vezér irányította, a kultikus- szellemi hatalommal a kündü, más források szerint a kende rendelkezett, a katonai hatalmat viszont a gyula birtokolta. Ezt a fajta intézményt a magyarok teljesen átvették és a későbbiek folyamán meg is tartották a kereszténység felvételéig. A kazároktól tanultak meg eleink földet művelni, találkoztak a nehézekével. A rovásírásunkat is kazár eredetűnek tekinthetjük.

A 9. század első felében elszakadtak a kazároktól és Etelközbe (Folyóközbe) mentek. Ez a terület a Don és a Duna között húzódó sztyepp volt. Itt csatlakoztak hozzájuk a kabarok, akikből a nyolcadik törzset szervezték meg a meglévő hét mellé. A kabarok segédhadként szolgálták a magyarokat a támadások idején. Itt kötötték meg a törzsszövetséget, a vérszerződést, ami megnövelte a magyarság erejét. A hét törzs vezetői Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm voltak, szövetségükkel a nyék, megyer, kürt, tarján, jeő, kér és keszi törzs egyesült. A magyarok katonai sikerei miatt a térség nagy államai a Bizánc és a Keleti Frank Birodalom is szívesen kértek segítséget tőlünk fizetségért cserébe az egymás ellen vívott háborúik során.

Az Etelközből induló kalandozó hadjáratok során már megismerték a Kárpát- medence környékét a magyarok, a hegyekkel körülvett pusztát alkalmasnak találták letelepedésre is, így elhagyták Etelközt a 9. század végén. Feltételezhető, hogy a honfoglalás tervezett volt, mivel nem egyszerre indult el mindenki Etelközből. 895-ben Árpád vezér irányításával a magyarok többsége a Vereckei- hágón keresztül benyomult a Kárpát- medencébe és hódításokba kezdett. Ezzel egyszerre az Al- Dunánál egy kisebb haderő a bizánciakkal szövetségben támadta Simeon bolgár cárt. A két támadással egy időben az Etelközben maradt magyarokra a besenyők rátörtek, a magyarok a Kárpátok hágóin keresztül kénytelenek voltak Erdélybe menekülni. A régészeti feltárások során kiderült, hogy bár őseink vesztesége jelentős lehetett a besenyő támadás miatt, de mégsem irtották ki teljesen az Etelközben maradt, főleg nőkből és gyerekekből álló magyarságot.

A honfoglalás

Munkácsy Mihály festménye

A Kárpát- medence a Hun Birodalom szétesését követően több germán nép otthona volt (gótok, longobárdok és gepidák). A germánokat viszont kiűzték az avarok és az Alföldet tették meg birodalmuk középpontjává. Az avarok is ázsiai eredetű nép voltak, akik kalandozásaik alatt bejárták a Balkán- félszigetet és elpusztítottak az ottani lakosság nagy részét, ezzel lehetővé tették a szláv népek odaköltözését. Nagy Károly 800 körül több hadjárattal szét tudta verni az avar törzsszövetséget és őrgrófságot szervezett Pannónia területén. Az avar hanyatlás miatt egyre nagyobb számban érkeztek a Kárpát- medencébe szláv népek, akik elismerték a frank fennhatóságot és Nagy Károly hűbéresei lettek.

A Kárpát- medence észak nyugati részén a morva állam helyezkedett el, a déli és az erdélyi részeket a Bolgár Birodalom uralta. A frankok és a morvák 862-től többször is segítséget kértek a magyaroktól a bolgárok elleni hadjárataik során. A fuldai évkönyv szerint 892-ben a magyarok segítettek Arnulf keleti frank királynak a morvák elleni hadjáratában I. Szvatopluk morva fejedelem legyőzésében. Valószínűleg már ekkor megszállták őseink a Kárpát- medence keleti részét, de erre nincs közvetlen bizonyíték, ez csak feltételezés.

894-ben a magyarok a morvákkal kötöttek szövetséget Arnulf ellen. Szintén a fuldai évkönyvben maradt fent, hogy a magyarok pannóniai sikerei előtt meghalt I. Szvatopluk, a fiai pedig vetélkedni kezdtek a hatalomért, ami az állam vesztét okozta. A morva állam 894-es megszűnését követően nem volt jelentősebb államalakulat, így őseink alkalmasnak ítélhették a hódítás megkezdését. Ezt segítette a bizánci felkérés, amiben Simeon bolgár cár ellen kellett a magyaroknak támogatást nyújtani a bizánci seregeknek. Simeon két vereséget követően békét kötött ugyan a bizánciakkal, de megmaradt seregével a magyarokat megtámadta és komoly veszteségek árán (20 ezer lovas halt meg) le is tudta győzni őket, mivel ekkor érhette a besenyő támadás az Etelközben maradt magyarokat, emiatt kénytelenek voltak megosztani a seregüket. A magyaroknak ezzel vált biztossá, hogy nyugatra kell húzódniuk, ezzel elkezdődött a honfoglalás.

A magyarság gyorsan eljutott az Alföldre, első hullámban a Garam- Duna vonaláig megszállták a Kárpát- medencét. A területen a bolgárokon kívül más ellenállással nem találkoztak. A következő évekből nincsenek írásos források, de minden bizonnyal a berendezkedéssel foglalkoztak őseink, az új haza megteremtése volt a legfontosabb feladat számukra. Ezt a feltételezést az is alátámasztja, hogy több éven keresztül nem voltak zsákmányszerző hadjárataik sem nyugati irányba. (Ha lettek volna, akkor maradnak írásos emlékek, amiket fel tud használni a magyar történetírás is.)

898-ban a keleti frankok ismét a magyarok segítségét kérték itáliai ellenfeleikkel szemben. A magyarok megtámadták Észak- Itáliát, kirabolták a városokat, megszerezték a zsákmányt, majd a tél elmúltával haza tértek. Ezt követően a morvákat szorították ki a Kárpát- medencéből, majd elfoglalták Pannóniaát és legyőzték a Keleti Frank Birodalom hűbéres szláv fejedelemségeit 900-ban. Ez volt a honfoglalás második hulláma.

A megszerzett területeket azonban többször is meg kellett védeni az ellentámadásoktól. A bajorok nem modtak le Pannóniáról, ami igen gazdag tartomány volt. A Duna vonala mentén nagy erőkkel támadtak, de a pozsonyi csatában 907-ben teljes vereséget szenvedtek. A magyaroknak sikerült az Enns folyóig kitolniuk és biztosítaniuk a határt nyugaton. Ez volt az a győzelem, ami megteremtette az új haza létének biztonságát, nemzetünk fennmaradását a térségben.

A honfoglaló magyarok

A magyar törzsek létszámára csak becslések állnak rendelkezésünkre, ezek szerint 200-500 ezer fő lehetett a magyarok száma ekkoriban, amiből kb. 40-70 ezer fő volt a katona. A honfoglalásban nem vett részt a teljes haderő, az ún. gyepűvédők, akik a védelmi feladatokat látták el nem támadtak, csak az esetleges besenyő támadás ellen kellett védeniük a magyarokat.

A katonák mellett a nép áttelepülését is meg kellett szervezni, hiszen több száz kilométeren keresztül kellett biztosítani a nőknek, gyerekeknek és az időseknek is a kellő élelmiszert és vizet, emellett az állatállománynak, főleg a lovaknak is takarmányról kellett gondoskodni a vándorlás idejére. A rendezetlenül, kocsikon vonuló népet meg is kellett védeni, hiszen a besenyők további fenyegetést jelentettek.

A Képes krónika feljegyzései szerint a magyarok megölték Álmos vezért, aki nem mehetett be Pannóniába. Ennek az oka nem tisztázott, egyesek szerint ekkor járt le a megbízatása, mások szerint a kendét akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert meggyengült az ítélőképessége. Az is lehetséges, hogy ez egy rituális áldozat volt, ami sorén bölcsessége és ereje a fiára, Árpádra szállt. Ezekkel a feltételezésekkel szemben azt sem lehet kizárni, hogy Álmos ekkor már idős ember volt és természetes körülmények között hunyt el.

A magyarság félnomád életmódot folytatott, amin belül az állattartás, a ló és a szarvasmarha tenyésztése volt a meghatározó, mivel ezekkel könnyebben lehetett mozogni, illetve a lovas harcmodor miatt szükség volt rájuk a hadjáratokban is. Emellett juhokat és kecskéket is legeltettek, melyek tartása a letelepedés után jelentősebb lett. A honfoglalást követő időszakban jelent meg a baromfitartás, illetve a halászat és a vadászat is.

A földműveléssel is foglalkoztak, ami a Kárpát- medencében élő szláv népcsoportoknak köszönhetően gyors fejlődésen ment keresztül a letelepedés után. Több eszközt és technológiát is sikerült átvenni, valamint számos új szó is bekerült a magyar nyelvbe, ami a földműveléshez volt köthető. A legfontosabb növény a köles, a búza és az árpa volt. Az ipar és a kereskedelem ekkor még jelentéktelen lehetett, de az is fejlődésnek indult. A prémek készítése, az állati bőrök feldolgozása, a szövés, a nemezelés mind ekkor terjedtek el. A fazekas és a fémmegmunkáló foglalkozások egyre nagyobb hangsúlyt kaptak. A kereskedelemben Bizánc és Kijev voltak a fontosabb partnerek, majd a nyugati államok is megjelentek ezen a téren. A termelésben a szolgáknak jelentős szerepe volt.

A letelepedést követően a jurták mellett a földbe vájt veremházak és a faházak is megjelentek, hiszen már nem kellett mozgatni a lakóhelyet. Kezdetben még megtartották a téli és a nyári szálláshelyek kialakítását, de a téli szálláshelyek később állandó falvakká alakultak a legeltetés háttérbe szorulása miatt. A fejedelem és a törzsfők szálláshelyein voltak a legtöbbször a mesteremberek, így a piacok tartása is ezekhez a településekhez volt köthető.

A magyarok a sámánizmust gyakorolták. Ez inkább nevezhető hiedelemvilágnak, mint vallásnak. A számukra megmagyarázhatatlan dolgokkal kapcsolatban a táltoshoz fordultak, akinek érdekes eszközei voltak és ő hajthatott végre bizonyos rituálékat is. A népszokások és hiedelmek megőrizték a sámánizmus vonásait, amit a kereszténység váltott fel Magyarországon.

A letelepülés valószínűleg törzsenként ment végbe a törzsfők vezetésével. A központi területek a megyer törzs szálláshelyi voltak, ami a mai Csepel- szigeten lehetett. A társadalom erősen tagolt volt, aminek az alapját a vagyon adta. A legfelső réteg az urak volt, amibe a törzsfők tartoztak, nekik volt saját szállásterületük. A következő társadalmi csoport a bő, amibe a nemzetségfők kerültek. A harmadik csoport az ín csoportja, ahova a szabad közrendűek voltak besorolva. Az utolsó csoport a rabszolgák. A szabad népek, mint a székelyek külön csoportot alkottak.

A kalandozások időszaka

A nomád népek hagyományaihoz híven a magyarok is portyákat, zsákmányszerző hadjáratokat indítottak szálláshelyeikről a szomszédos népek ellen. A kalandozások nem csak a zsákmány miatt voltak fontosak, hanem ezek alkalmával fel tudták mérni a területszerzéssel kapcsolatos körülményeket, más népek felkészültségét egy esetleges hódító sereggel szemben. A portyázások pár évvel a honfoglalás megkezdése után, a belső rend megszilárdítását követően folytatódtak.

Legtöbbször nyugati irányba indultak el eleink, de a délre, a Bolgár Birodalom és Bizánc irányába is indítottak hadjáratokat. A leggyakrabban Bajorország, Szászország és Észak- Itália voltak a célpontok, melyek igen gazdag területek voltak, de a gyors lovasság eljutott Dél- Itáliába, Franciaországba és a Pireneusokon átkelve a Pireneusi- félsziget északi részére is.

A portyázások során kirabolták a gazdag templomokat és kolostorokat, aranyat, ezüstöt és drága szöveteket zsákmányoltak. Az értékes tárgyak mellett foglyokat is ejtettek, akiket eladtak rabszolgának, vagy megtartották saját rabszolgának.

A kalandozások sikere annak is köszönhető volt, hogy a környező államok hűbéres berendezkedésűek voltak, emiatt pedig széttagoltak. A belső harcok miatt nem tudtak eredményesen védekezni a külső támadásokkal szemben, így a magyarok viszonylag könnyen véghez tudták vinni a fosztogatásokat. Még a kalandozások alatt is volt olyan, hogy a magyarokat valaki segítségként hívta az ellenségével szemben, akik kihasználták a lehetőséget és ki is rabolták az érintett területeket.

A nomád harcmodorral szemben nem tudtak eredményesen védekezni a nyugati államok. A magyarok gyors lovassága, heves, de fegyelmezett támadásaik, a színlelt menekülés, amivel csapdába csalták az ellenséget mind segítették hadjárataik sikerességét a fegyelmezetlen nyugati seregekkel szemben. A magyarok támadásai egy idő után összefogásra kényszerítették a nyugati államok vezetőit, az egymás elleni harcok helyett inkább a magyarok megfékezése lett a cél.

I. (Madarász) Henrik fizetett a békéért cserébe a magyaroknak, majd hadsereget kezdett szervezni ellenük. Amikor elég erősnek ítélte meg a seregét megtagadta az adó fizetését. A magyarokkal Merseburgnál ütközött meg, ahol az általa felszerelt páncélos sereg győzelmet aratott 933-ban. A kalandozások még ezt követően is folytatódtak egészen 955-ig, amikor Henrik fia I. (Nagy) Ottó Augsburgnál döntő csapást mért őseinkre. Az augsburgi vereséget követően a magyarok nem indítottak újabb hadjáratokat nyugati irányba, ezzel lezárult a kalandozások korszaka. A magyar államiság kereteit Árpád vezér dédunokája, Géza kezdte el megszervezni, amikor már egyértelművé vált, hogy magyarok nem hagyják el a Kárpát- medencét és képesek működtetni saját államot.

A görög és latin nyelvű források Árpádot és Gézát is nagyfejedelemnek említik, országukat pedig Magyar Nagyfejedelemségnek nevezik. Az állam szerkezete és szervezése nem olyan volt, mint a nyugatiaké, megtartották a sztyeppei népekre jellemző titulusokat, illetve valamilyen szinten megmaradt a kettős fejedelemség rendszere is, amit majd csak a kereszténység felvétele utáni időszakban törölnek majd el végleg. A szeniorátus elve, miszerint a család legidősebb férfi tagja örökli a tulajdont és a rangot is egészen I. (Szent) István uralkodásáig határozza meg a hatalom birtoklását.

Árpád vezér

A honfoglaló magyarokat Árpád nagyfejedelem vezette be a Kárpát- medencébe. Ő Álmos vezér fia volt, aki a magyarok kendéje, szellemi vezetője volt Etelköz óta. Az Árpád-ház uralkodói Árpád nagyfejedelemtől származtak.

Bíborbanszületett Konstantin szerint Árpád még Álmos életében a törzsszövetség vezetője lett, nagyfejedelemmé csak a honfoglalás után, 893 körül választották meg. A források nem megbízhatóak, vitatott, hogy Árpád kende, vagy gyula volt-e, ezáltal a honfoglalásban betöltött szerepe sem egyértelmű.

Felesége neve nem maradt fent, de öt fia, Liüntika (Levente), Tarkacsu (Tarhos), Jelek (Üllő), Jutocsa (Jutas) és Tolta (Solt) ismertek. Árpád halála 907 körül következett be, egyes feltételezések szerint pár évvel korábban lehetett. Feltételezik, hogy Óbudán temették el, de a sírja nem került elő.

A kettős honfoglalás elmélete

A kettős honfoglalás elmélete László Gyula régészprofesszorhoz köthető. A régészeti leletek alapján arra jutott, hogy az avarok Kárpát- medencébe érkezésének második hulláma nem török, hanem magyar népességből állt 680-ban, akik megélték az Árpád vezetésével ide érkező magyarok honfoglalását 895-900-ig.

Ezt az elméletét arra alapozta László Gyula, hogy a temetők feltárásakor a késő avarok és a magyarok leletei területileg kiegészítették egymást, emellett mindkét terület magyar helynevekkel volt ellátva és népessége is magyar volt. Bár a régészeti leletekről nehéz megállapítani, hogy milyen nyelven is beszéltek az azokat hátrahagyó emberek, a történeti források hiánya és különböző értelmezése okot adhat a kettős honfoglalás elméletére.

Mondák a honfoglalásról

A magyarság történetében a honfoglalás igen jelentős esemény volt, hiszen a hódítások után sikerült egy egységes államot létrehozni és megvédeni, majd a kereszténység felvételével a keresztényi Európa egyik jelentős nemzetévé is válni.

A honfoglalással kapcsolatban maradtak fent olyan történetek, amik bár mesebeli elemeket is tartalmaznak, mégis egyfajta forrásként is tekintenek rájuk, hiszen valós események adják az alapját. A mondák a krónikákban maradtak fent, melyeket jóval később, 2-300 évvel az események után írtak meg, így hitelességüket fenntartással kell kezelni.

Aélszólnak. Álmoshoz kapcsoljuk az Emese álmát, Árpádhoz a fehér ló történetét, Léhlhez a Lehel kürtjét, Botondhoz pedig a konstantinápolyi kapubezúzást.

A magyar mondakutatás legvitatottabb kérdése a csodaszarvas üldözése. Feltételezhető, hogy ez egy 11. század elejéről származó eredetmonda, ami a magyar nép származását próbálta alátámasztani. Az Emese álma totemisztikus mondára vezethető vissza, erősen keresztény szellemben maradt ránk Anonymustól. Álmos fogantatása minden bizonnyal egy nagy erejű vezető születésére utal, akinek a leszármazottai is királyok lesznek később. A fehér ló története a korabeli katonai szerződésekre utal, amikor ajándékot adtak egymásnak a szerződő felek. A történet szerint Árpád a fehér lóért cserébe megkapta I. Szvatopluktól egész Pannóniát.

A Lehel kürtjének történetét több nyugati forrás is alátámasztja, bár egy kicsit árnyaltabban írják le az eseményeket, mint ahogy a mondában szerepel. Tény, hogy Lehel és Bulcsú 955-ben fogságba estek Augsburgnál és a német Konrád császár ki akarta őket végeztetni (I. Ottó volt a valóságban). Az is bizonyos, hogy a császárral a két magyar vezér bátran beszélt, akár még tiszteletlenül is, de a kürt megfújására és arra, hogy a császárt ezzel ölte meg Lehel nincs semmilyen említés, ez már csak a mesés része a történetnek, mint ahogy az a mondat is, hogy Lehel azt mondta a császárnak, hogy „Előttem jársz és szolgám leszel a másvilágon!”. A valóságban Regensburgban akasztották fel Lehelt és Bulcsút, Konrád pedig még a csatában meghalt, mivel ő nem a császár volt, hanem csak a császár veje.

Botond története, mint a legerősebb magyar harcos, aki csata nélkül döntötte el a bizánciak elleni háborút szintén erős túlzás. A korszakra jellemző bátor és hős katona mintájára kelt életre ez a monda, feltehetően csak a 12. század végén. Valóságalapja a Bizánc elleni hadjárat volt, amit tényleg e magyarok indítottak, mivel nem kapták meg a nekik járó adót, de az biztos, hogy Botond maga nem tudta Bizánc kapuját betörni és az óriási bizánci katonát puszta kézzel megölni sem. Az viszont biztos, hogy a magyarokat nem tudták megállítani a fosztogatásokban, így gazdag zsákmánnyal tértek vissza a hadjáratból.

Ezek a mondák legtöbbször a szájhagyomány által éltek tovább, a krónikások ezeket a történeteket próbálták alátámasztani hiteles forrásokkal. Ezekből lettek az eredetmondák a későbbiekben.

A legfontosabb ilyen történeteket Anonymus Gesta Hungaroruma, Kézai Simon Gestája és a magyar krónikák őrizték meg. Anonymus csak a magyar honfoglalással és a fejedelmek korával foglalkozott, addig Kézai a hunok eredetét és Attila történetét dolgozta fel, másik művében pedig a honfoglalás idejéből származó történésekkel foglalkozott. Anonymus és Kézai munkája között is sok eltérés mutatkozik, elég csak a személyneveket megnézni. Bár igyekeztek hitelesek lenni, nem szabad elfelejteni, hogy a gesták és a krónikák írásakor több száz év is eltelt már, illetve keresztény volt az ország, így ennek a szellemiségnek is meg kellett felelni a történetek leírásakor.


Kép forrása: https://24.hu/elet-stilus/2017/03/31/ki-az-az-arpad-nagyfejedelem

Online tanulófelület

Kattints!